Miközben jókat kacagunk azon, hogy Bill Gates elegendőnek tartott a PC-kbe 640 Kbyte-nyi memóriát - egyébként ez abból származik, hogy a PC gépek processzora, az Intel 8086/8088, lévén 20 bites címzésű, összesen 1 Mbyte azaz 1024 Kbyte memóriát tud kezelni, amiben a még a BIOS-nak és a képernyőmemóriának is el kellett férnie -, afelett elsiklunk, hogy az Android arhitektúra egy sokkal nevetségesebb korlátot tartalmaz, amit ráadásul nem indokol semmi: a felinstallálható appok számára fenntartott háttértár méretének korlátja.
Az ésszerű és triviális megoldás az lenne, hogy meg lehetne választani, hogy az app hová legyen installva. Mondjuk, azért ne akárhova, hanem lenne egy lista, ahol fel lenne sorolva minden háttértárnak (belső háttértár, SD kártya) egy erre a célra kijelölt könyvtára, pont. De ha még a lista helyett egyetlen könyvtár is lenne kijelölve, Linux rendszerekben (így Android alatt is) symlinkek használatával meg lehet oldani a problémát: az egyetlen, app telepítésre kijelölt könyvtárában csak egy-egy linket kell létrehozni, ami az appok tényleges helyére mutat, innentől senkinek nem kell törődni vele, fizikailag hol vannak.
Na persze nem így működik a dolog.
Az Android a 2.x-es verziók előtt csak belső tárhelyre lehetett installni programot. Ha az elfogyott, akkor vége volt, hiába volt az SD kártyán hely. A belső tárhelyen két partíció van, a system, ez tartalmazza az alap GNU/Linux rendszert, mint pl. a kernel stb. valamint az alap Android dolgokat (ha jól vettem le, a "ROM" app-okat is), és a data, ami a felhasználói tárhely. Itt annyit lehet okoskodni, hogy ha átpartícionáljuk a tárhelyet, akkor nagyobb data partíciót nyerhetünk. Ezt a custom disztrók azzal támogatják, hogy csak minimális "ROM" applikációt tartalmaznak (a gyártók imádják telepakolni a készülékeiket mindenféle bloatware-rel, így van mit kidobni), hogy minél kisebb hely kelljen a system partíciónak. Minden megabyte számít, nagy segítség ez.
Egy app alapból három könyvtárat használ: egyben van a program (esetleg még plusz a lib-ek) egyben az adat, és kell egy könyvtár a Dalvik cache-nek. Az Android 2.x-es verzióktól kezdve bevethetők az APP2SD nevű csodaappok, amelyek képesek az arra felkészített appok data könyvtárát SD kártyára tenni. Ezt nem tudtam felfogni, hogy miért kell felkészülnie egy programnak arra, hogy az adata milyen adathordozón van; ha ez csak annyit jelent, hogy megadható, melyik könyvtárba dolgozzon (Linux alatt minden meghajtó és partíció egy könyvtárstruktúrában látszik), akkor gratulálok a félmegoldáshoz, amelyre éveket kellett várni, csodás.
Ennél okosabb dolog linkelni, egyes megoldások az egész data partíciót lecserélik egy SD-kártyára mutató linkkel, míg a LINK2SD app segítségével apponként linkelgethetünk. Ehhez valami homályos oknál fogva két részre kell partícionálni az SD kártyát, az első partíció megmarad hagyományos adatnak, a másik lesz a linkelt appok tárhelye. Azt hiszem, azért, mert ha rádugjuk az eszközt USB-re, akkor az SD kártyát (illetve az első partícióját) az Android unmountolja, hogy lehessen a hostról piszkálni, persze erre is van app, hogy ezt ne tegye, viszont a második partíciót sosem unmountolja, így lehetnek rajta bátran appok. Abba nem merek belegondolni, hogy mi történik, ha az APP2SD és LINK2SD-t egyszerre használom. Mindegy, a LINK2SD módszerrel az appok egyből az SD kártyára másznak, a belső tárhely szinte nem is kell.
Ehhez képest a telefonomé szépen fogyogat. Ha betelik, falhoz vágom.
