A címet egykori kollégámtól, Vili bácsitól vettem, ezt kommentolta Facebookon az előző posztomra, meg úgy általában a blogra, de nincs egyedül ezzel a véleményével. Ha már kialakult egy termékeny párbeszéd, ne hagyjuk leülni a threadet, reagáljuk le adekvát módon: a lófaszt.
Nem emlékszem pontosan az évre, de 1989 előttinek kell lennie, mert arra viszont emlékszem, hol laktunk. A tévében a Delta c. műsorban (fiataloknak: technológiai híradó volt) egy japán nénikéről szólt az egyik hír. Hősünk fent élt a hegyekben, a probéma pedig az volt, hogy a telefontársaság nem akart neki drágán behúzni kábelt, meg a többi szétszórva lakó hegyi nénikének, ezért kísérletképpen mobiltelefonnal látták el a mamzikat. Túl sok részletet nem tudtunk meg a dologról, viszont az illusztráció megragadt bennem: anyóka kapálgat a délutáni napsütésben, amikor is felzendül egy többszólamú csengőhang. Nosza, előhúz a zsebéből egy mobiltelefont, kiflippenti, felvillanik a színes kijelző, majd boldogan csevegni kezd az unokájával.
Sokáig én is azt hittem, hogy a Nokia telefonok a legjobbak, ami az Ericsson, Alcatel, Motorola készülékek ismeretében igaznak tűnt. A korabeli Alcateln OneTouch esetében például ha SMS írás közben jött be telefonhívás, a kínkeservvel bepötyögött SMS elveszett, Ske pedig Motorola készülékes standup számával szórakoztatta haverjait: a firmware egyes részei Java-ban voltak megírva, így a menüben egy adott pontot kiválasztva hirtelen beindult a JVM (kb. 3-4 másodpercig homokóra), majd onnan folytatódott a menü, kicsit más kinézettel, kicsit más kezeléssel. Ezekhez képest a Nokia S40 maga volt az álom, az SMS-t hívás után folytatni lehetett, a telefonkönyvhöz nem kellett bemenni a menübe, csak elég volt a lefele gombot megnyomni (ADT fel is lett hívva párszor "zsebből" emiatt, amíg be nem tettem elé egy fake nevet).
Nem telt bele tíz év, és a Nokia beérte a japán öregasszonyok évtizedekkel ezelőtti szintjét: megjelentek színes kijelzős, polifónikus csengőhangos készülékekkel, némelyikben még olyan extra feature is volt, mint rádió vagy WAP (#minekvan). Ez volt az a korszak, amikor hódítottak a PDA-k, amik nem voltak telefonok, csak "okos"-ak, érintőképernyő, esetleg internet. Két eszközzel közlekedtem én is. Aktuális S40-es telefonom mellett mindig volt nálam egy PalmOS készülék (a tájékozatlanabbak bevásároltak Casio Electronic Diary típusú termékekből), rövid ideig próbálkoztam Nokia Communicatorral is, de csak addig, amíg rá nem találtam a Treo-ra, ami egyben volt telefon és a megszokott PalmOS rendszerű PDA.
Ez volt az a pont, ahol megtagadtam a Nokiát. Tíz évig képesek voltak ugyanazt a szart gyártani, mi meg boldogan kajoltuk! Vegyük egy ősi telefonjukat, mondjuk a Nokia 2110-et és vessük össze egy kicsit későbbi slágerkészülékkel, a 3210-zel, vagy a címben említett 6310i-vel, de bármelyik más, későbbi S40-es készülékkel: a különbség gyakorlatilag nulla. Színes lett a képernyő! Hű! Tud memóriába menteni 200 nevet, nem csak SIM kártyára 50-et! Óh! A csengőhang már nem csak buzzeres pittyegés, hanem 4, sőt 32 polifón, sőt, hangminta, micsoda fejlődés! Ki voltunk éheztetve, csak csepegtették a software-t (és a hardware-t), minden programsornak tapsikoltunk, vártunk, hogy a nagyságos telefongyár méltoztasson fejlesztgetni, és mehettünk lecserélni a telefont, hogy a kevéske extrát megkaphassuk.
Ha már a kezünkben van egy komputer, semmi nem indokolja, hogy ne legyen rajta tisztességes PIM programcsomag, és hogy ne olyan operációs rendszere legyen, amire installhatunk - és írhatunk - applikációkat. Nem kell? Arra is van megoldás. A desktop számítógépünkre sem kell felinstallni a CAD programcsomagot, csak azért, mert kényelmesen elfut rajta, és nem kell 4 GByte-nál több memóriát se belerakni, csak azért, mert 64 bites és kezeli. Az a réteg, akinek valamilyen feature nem kell, mert a telefon csak telefonálásra való, majd nem használja ezeket. De mivel ők vannak kevesebben, el kell viselniük a többség által diktált irányt, és lassan a gyártóknak sem érdeke nem okostelefont gyártani: a hardware nem olcsóbb, az egyedi software pedig csak extra költség.
És hát igen, ennek a trendnek ára van, persze nem a hardware-re gondolok, mert az a legkevesebb egy telefon árában. Egyrészt a fogyasztás: a 95x65 pixeles képernyő még nem evett annyi áramot, mint egy 800x480-as. A másik pedig az UX. Az, hogy nincs konzekvens UI, nem a műfaj jellegzetessége, nekem már volt olyan okostelefonom, amelyiket élmény használni, kényelmesen lehet hívást kezdeményezni, kezeli a hívásátirányítást stb., és akkor Apple készülékem még nem is volt, ami állítólag a legjobb (#nem).
Azt viszont teljesen megértem, hogy az Android UI-jának hülyeségeit megtapasztalva az ember legszívesebben a tárcsás telefonokig vágyik vissza. Nem kétséges, hogy sok androidos telefon végzi a falhoz vágva.
