Software fejlesztő vagyok, nagyon régóta. Én még láttam lyukkártyát (nem múzeumban, hanem használtuk), dolgoztam számítóközpontban, ahol a programjainkat operátorok indították.

A software fejlesztés nagyon sokat változott az évtizedek alatt, technológiák, szemléletek jöttek, jópár dolog ki is kopott. Külön misét érdemelne az, hogy régen az ún. egysoros programokat tényleg egy sorban meg lehetett írni (szemléletes ellenpélda: HelloWorld.java), és hogy régebben fun volt a programozás, de ezeknek körülbelül értem az okát, még ha elfogadni nem is tudom mindig.

Viszont van valami, amit nagyon nem értek.

Pár munkahelyen megfordultam, és mindenütt jó, kiváló, vagy brilliáns kollégákkal találkoztam. Matekból pengék, gyors gondolkodásúak, termékszemléletűek, rengeteg rendszert, patternt, nyelvet, trükköt stb. ismernek, a legtöbbször beteg humorú jó arcok. Olyan, hogy munkahelyi áskálódás, helyezkedés, játszmázás, fejlesztők között ismeretlen. Szóval az emberekkel nincs baj.

Mégis, a kódbázis, amit fejlesztünk, a legenyhébb kifejezéssel szólva is undorító, az architekturális megoldások siralmasak, spagetti kód, globális változók, csak hogy pár egyszerűbben megnevezhető hibával példálózzak, de fel lehetne sorolni szinte mindent, amiről minden szakmabeli azt mondja: így ne csináld!

– Hát kit bocsássak el már most, Barabbást, vagy a názáretit?
És akkor ő intett nekik.
És ekkor zúgás támadt, és mint a mennydörgés, zengett fel a sokaság.
És a sokaság ezt kiáltotta: „Barabbást!”
És rémülten néztek egymásra, mert külön-külön mindegyik ezt kiáltotta: „A názáretit!”

(Karinthy Frigyes: Barabbás - részlet)

Külön-külön mindegyikünk tudja, hogyan kell clean code-ot írni, tudjuk, milyen helyzetben milyen design pattern az optimális, hogyan írjunk olyan kódot, amit évek múltán is lehet bővíteni. De együtt mégis egy nagy masszát hozunk létre, amihez legszívesebben nem nyúlnánk hozzá, ha nem muszáj. Külön-külön mindegyikünk azt kiáltja: „A názáretit!”, de együtt mégis úgy hangzik, hogy „Barabbást!”.

Rémülten nézünk egymásra.